Korábban a reformok terjedelme és sebessége a változások hívei és ellenfelei között a kommunista párton belül kialakult erőviszonyoktól függött. 1989-ben az átalakulás mértékét, időrendjét az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal, valamint a Harmadik Fél közötti Nemzeti Kerekasztal tárgyalások határozták meg. A felek „szakértői közreműködésével több hónapon át formálódott” az alkotmánymódosításról, a pártokról, az alkotmánybíróságról, valamint a választójogról szóló sarkalatos törvények végleges szövege. „A tárgyalássorozatot lezáró szeptember 16-i megállapodás elfogadása után a kormány a megállapodásoknak megfelelően ezeket a törvényeket benyújtotta az országgyűlés októberi időszakára.” ( Jutasi [1990] 365. o.)

A tárgyalásokon részt vevő pártok és más szervezetek főként a politikai rendszer átalakításával, a többpárti demokrácia intézményrendszerének kialakításával foglalkoztak, de számos, a gazdaság működését befolyásoló döntést is hoztak. A magánvállalkozást korábban korlátozó, tiltó törvényeket, rendeleteket, belső utasításokat a módosított alkotmány hatálytalanította. A 9. szakasz megszüntette a szocialista tulajdon előnyeit kimondva, hogy „a Magyar Köztársaságban a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” (Uo . 366. o.) A 13. és 14. szakasz intézkedik az államosított javak korábbi tulajdonosainak kárpótlásáról. A módosítás szellemében számos helyen megváltoztatták a polgári törvénykönyvet is ( Gray–Hanson–Heller [1993]).

A magántulajdonnak és a vállalkozásnak ezek a korábban elképzelhetetlen jogi garanciái minimálisra csökkentették a vállalkozások politikai kockázatát.

Mindez összhangban állt a versengő politikai pártok programjaival. Az 1990. tavaszi választásokon olyan párt nem jutott a parlamentbe, amelyik ellenezte volna a magántulajdonnak a többi tulajdonformával egyenlő elbírálását és terjedését. A győztes kormánykoalíció és az új ellenzék egyaránt elkötelezte magát a magánszektor esélyegyenlősége és a piacgazdaság mellett.

„Olyan gazdasági rendszerre van szükség, ahol az alapvető és döntő tulajdonforma a magántulajdon, az-az a Kisgazdapárt a magántulajdon elsődlegességét hirdeti.” ( A Független Kisgazdapárt… [1990] 501. o.) A koalíció másik pártja, a Kereszténydemokrata Néppárt óvatosabban fogalmaz: „A magán- és csoporttulajdon és az állami tulajdon egymás melletti szereplésén alapuló vegyes gazdaság hívei vagyunk. A különböző tulajdonformák szabad versenyét tartjuk a legfontosabbnak.” ( A Kereszténydemokrata… [1990] 511. o.) A kormánykoalíció meghatározó ereje, a Magyar Demokrata Fórum „tudatában van annak, hogy nemzetgazdaságunk teljesítőképessége romlik, szerkezete rossz, állóeszköz-állománya és infrastruktúrája elavulóban van, termelése korszerűtlen. Ebből az állapotból csak a tulajdonlás radikális reformja, vegyes tulajdonú gazdaság kialakítása, a tulajdonformák esélyegyenlőségének és a vállalkozás szabadságának biztosítása, a korszerű szociális piacgazdaság megteremtése révén juthatunk ki.” ( A Magyar Demokrata Fórum… [1990] 521. o.)

Az ellenzékbe szorult Magyar Szocialista Párt is a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság híve: „A tulajdonszerzés és a tulajdonnal való rendelkezés szabadságát kívánjuk. (…) A magántulajdon a növekedés egyik nélkülözhetetlen hajtóereje. (…) Elkötelezzük magunkat a tulajdonformák sokszínűsége mellett, alkotmányosan is garantálni kívánjuk a különböző formák (köztük a külföldi tulajdon) gazdasági jogegyenlőségét és a tulajdonlás biztonságát.” ( A Magyar Szocialista… [1990] 579. o.)

A liberális ellenzék két pártja is a vegyes tulajdonú gazdaság híve volt ebben az időben. A Fiatal Demokraták Szövetsége szerint „Az általunk kívánatosnak tartott berendezkedésben egymás mellett működnek a magán-, az intézményi (pl. nyugdíjpénztári) és az állami tulajdon változatos önálló és társult formái. Az egyes tulajdonformák közötti tényleges arányok ideológiai előítéletektől mentesen alakuljanak, alapvetően a piaci hatékonysági verseny alapján.” ( Fidesz [1990] 494. o.)

A Szabad Demokraták Szövetsége szerint: „A modern piacgazdaságokban az állam jelentős szerepet vállal, számottevő tulajdonos lehet, továbbá nagy súlya van a kollektív tulajdonosoknak (nyugdíjpénztáraknak, betegsegélyezőknek), a nem profitorientált vállalkozásoknak és az egyes feladatokra létrehozott szövetkezéseknek is. A gazdaság motorja mégis a magántőke, az a tulajdonos, aki a legnagyobb eréllyel képviseli a vagyon racionális hasznosításának szempontjait, aki legkevésbé érdekelt abban, hogy tőkéjét gazdaságtalan vállalkozásokban pihentesse…” ( A rendszerváltás …[1989] 41. o.)

A magánvállalkozás politikai kockázatát az is csökkentette, hogy a vállalkozók, élve a szabad szervezkedés friss jogával, sorra alapították, alakították át, illetve szervezték újjá érdekvédelmi szervezeteiket. A Kiosz és a Kisosz 1949-ben erőszakkal megteremtett monopóliu mát először a Vállalkozók Országos Szövetsége alapítása törte meg 1988 februárjában. Ezt követően egymás után alakultak az új vállalkozói szervezetek, keltek életre az ipartestületek, majd a Kiosz és Kisosz is átalakult. A Kiosz új néven – Iposz – próbálva megőrizni tagságát és befolyását.

A magántulajdont és a vállalkozást támogató törvénykezés, a politikai váltógazdálkodástól függetlenül (egyhangúan) támogatást ígérő pártprogramok, továbbá az érdekvédelem szervezeteinek szaporodása és erősödése – vagy másként: a politikai kockázat tartósnak ígérkező jelentős csökkenése – mindenképpen hozzájárult a vállalatszám 1989 és 1995 közötti robbanásszerű növekedéséhez.