A radikális reformközgazdászok az 1987-ben közreadott híres röpiratukban, a Fordulat és reformban a reform folytatását, „a reform reformját” sürgették. Az állami vállalatok számának decentralizálással való növelését, az állami szektorban új vállalatirányítási formákat javasoltak. A kormány vállalkozásélénkítő programja pedig elképzelésük szerint „a kis- és közepes méretű vállalkozások létrejöttét támogatja, tulajdonformától függetlenül”. ( Fordulat és reform [1987] 35. o.)

A demokratikus ellenzék által ugyancsak 1987-ben publikált Társadalmi Szerződés ennél többet követelt: „a különböző tulajdonformák közötti verseny mesterséges korlátainak leépítését”. ( Társadalmi Szerződés [1987] 24. o.) E dokumentumban már megjelenik a privatizálás gondolata is. „Az állami vállalatok részvényforgalmában pedig éppolyan eséllyel vehessenek részt magánszemélyek, mint a gazdaság állami és szövetkezeti szervei (kivéve a piaci szférán kívül működő közüzemeket, energiaipari létesítményeket stb., ahol a magántőke részesedésének határ szabható) – javasolják a szerzők (uo.). A Társadalmi Szerződés erőteljesen hangsúlyozta a magántulajdonon alapuló piacgazdaság hátrányait is. A tulajdonreform fő elemének ezért a munkahelyi önigazgatás kiterjesztését tekintették: „A hatalom koncentrációja a gazdaságban nem elfogadhatóbb, mint a politikában. A magántulajdonon alapuló hatalom koncentrációja nem elfogadhatóbb, mint az állami bürokrácia hatalmi monopóliuma. Ezért célszerűnek tartjuk, hogy az egységes tőkepiac megteremtése a munkahelyi önigazgatás erőteljes továbbfejlesztésével kapcsolódjon össze.” (Uo.)

E két nagyhatású dokumentum jól érzékelteti, hogy a nyolcvanas évek második felében még a legmerészebben gondolkodók sem adtak esélyt a magántulajdon dominanciáján alapuló piacgazdaság gyors létrejöttének. Inkább egy „szuperreform” valószínűségét latolgatták. Az általuk elképzelt megreformált gazdaságban az állami tulajdon továbbra is meghatározó szerepet játszott volna, ám a korábbinál nagyobb szerephez juttatva a magánkezdeményezést, elsősorban a kis- és a középvállalatok világában.

Az értelmiségiek reformterveit cáfolva, a politikai rendszer váratlanul és gyökeresen átalakult 1988-ban. Megtört a kommunista állampárt, az MSZMP addig megkérdőjelezhetetlen hatalmi monopóliuma. A Magyar Demokrata Fórum 1987. szeptemberi, a Fidesz 1988. márciusi, majd a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ) májusi megalakulása után 1988 második felében sorra alakultak az úgynevezett alternatív szervezetek, valójában előpártok, szakszervezetek, civil szervezetek. Az alternatívok a képlékeny és bizonytalan politikai helyzetben rendre a tulajdonformák egyenlőségét, a magánvállalkozással szembeni diszkrimináció megszüntetését ígérték : „Az általunk kívánatosnak tartott berendezkedésben egymás mellett működnek a magán-, az intézményi (például nyugdíjpénztári) és az állami tulajdon változatos és társult formái. Az egyes tulajdonformák közötti tényleges arányok ideológiai előítéletektől mentesen alakuljanak, alapvetően a piaci verseny alapján.” ( Fidesz [1990] 495. o.) Hasonlóan fogalmaz az újjáalakult Független Kisgazdapárt programirányelve: „A Kisgazdapárt a gazdasági megújulás alapfeltételének tekinti a tulajdonformák garantált piaci esélyegyenlőségét. a ) Az állami tulajdon mesterséges túlsúlyának megszüntetését, valódi szövetkezeti és önkormányzati tulajdonná alakulásának lehetővé tételét. b ) A termelőeszközök és a föld piaci forgalmán alapuló széles körű vállalkozási szabadságot, a tulajdonszerzés szabaddá tételét. A szövetkezés szabadságának garantálását, a szövetkezeti tulajdon oszthatatlanságának megszüntetését.” ( Független Kisgazda-… [ 1990] 732. o.) „A különféle tulajdonformák egyenjogúságára és versengésére van szükség, meg szabad tőkeáramlásra, az árak és bérek adminisztratív merevítésének fölszámolására. Az ipar és mezőgazdasági üzemek szabadon választhassák meg, milyen tulajdonformában kívánnak működni. A szövetkezetek bocsáthassák áruba vagy adhassák bérbe földjeiket és termelőeszközeiket. A kilépő szövetkezeti tagok kaphassák vissza bevitt tulajdonukat – hirdették a szabaddemokraták.” ( „Van kiút” [1990] 767. o.)

Ekkor már a kommunista hatalom központjaiban is más szelek fújtak. Ha más nyelvezettel és máshova helyezve is a hangsúlyokat, de az MSZMP vezetése is tulajdonreformot hirdetett: „Többszektorú népgazdaságunkban a jövőben is meghatározó a szocialista, közösségi tulajdon. Fontos feladatunk az állami és szövetkezeti tulajdon működésének hatékonyabbá tétele, a tulajdonosi rendelkezési jogok és felelősség érvényre juttatása. Szükség van a közösségi tulajdon formáinak gazdagítására. A szocialista építés jelenlegi szakaszában és hosszabb távon is szükség van arra, hogy a lakosság megtakarított pénzeszközei bekerüljenek a gazdasági vérkeringésbe, s arra is, hogy a külföldi működőtőkét bevonjuk a hazai termelésbe. Támogatunk minden olyan kezdeményezést – beleértve a vegyes tulajdonú vállalkozások meghonosítását és a magántevékenység élénkítését –, amely a nemzeti jövedelem növekedését és a lakosság életviszonyainak javítását szolgálja.” ( Az MSZMP Országos… [1990] 547–548. o.)

Az 1988–1989-es pótválasztásokon sorozatban fölényes győzelmet arató Magyar Demokrata Fórum is fokozatos változásokat ígért. Üzenetei, programjai nem voltak mentesek az antikapitalista elemektől sem: „Elutasít minden olyan társadalmi formát vagy szerveződést, amelynek léte a monopóliumokra, az állampolgárok, a nép függőségére, kiszolgáltatottságára és kizsákmányolására épül, jelentkezzék az akár a magántőke, akár a totális állam képében. (…) Az államosított gazdaságot a gazdaság társadalmasításával kell felváltani.” ( Az MDF Alapítólevele [1990] 743. o.)

Az értelmiségiek reformtervei, a hatalom és a szerveződő ellenzék politikai programjai tehát ekkor még egyaránt azzal számoltak, azt ígérték, hogy a magángazdaság fokozatos térnyerése és a továbbra is jelentős súlyú állami-szövetkezeti szektor korszerűsítése párhuzamosan, egymást erősítve zajlik majd.

A Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1988-as felmérése szerint e felfogásukat a magyar társadalom többsége is osztotta: „csak egy törpe kisebbség (10 százalék alatt) vélekedett úgy, hogy az egész gazdaságot a kisvállalkozásokra kellene építeni, a többség szerint csak kisegítő szerepet tölthetnek be.” (…) „Azt, hogy a nagyvállalatok magánemberek tulajdonába kerüljenek, az emberek többsége (69 százalék) nem helyeselte…”( A közvélemény 1988ban… [1990] 625. o.) Nemcsak a két szektor további egymás mellett élését, az állami szektor fontos, sőt meghatározó szerepének fennmaradását tartották valószínűnek és kívánatosnak, de sokan számítottak arra, hogy a reformot újból ellenreform követi majd: „míg szinte általános volt az egyetértés abban, hogy a gazdasági hatékonyság, eredményesség szempontjából a kisvállalkozásoknak előnyeik vannak, alapvetően megosztotta a lakosságot az a kérdés, hogy az egyéni gazdasági szabadság időszaka meddig fog tartani. Míg az emberek túlnyomó többsége (90 százalék fölött) vallotta azt a véleményt, hogy »a kisvállalkozások sokkal gyorsabban alkalmazkodnak a gazdasági változásokhoz«, s hogy »utat nyitnak az egyéni kezdeményezéseknek«, arra a kérdésre, hogy »Véleménye szerint az állam tartósan engedélyezi majd a kisvállalkozásokat?«, ugyanannyian (43 százalék) válaszoltak »igen«-nel, mint »nem«-mel, 14 százalék pedig azt mondta, hogy nem tudja megítélni a jövőjüket.” (Uo. 625. o.)

A közvélemény-kutatások eredményeit, különösen sok év után, igen nehéz értelmezni. A nagyvállalatok állami kézben tartását, a kisvállalatok kisegítő szerepét helyeslők nagy száma, a reform és ezzel a kisvállalkozások bizonytalan jövőjét valószínűsítők tekintélyes hányada azonban jelzi, hogy a magyar társadalom jelentős csoportjai még 1988-ban is csak a szocializmusbeli gazdaság tulajdoni szerkezetének lassú, fokozatos módosulására, a politikai kockázat mértékének korábban is tapasztalt – meghatározatlan ideig tartó, ám – jelentős csökkenésére számítottak. Ezzel kimondva, kimondatlanul azt is feltételezték, hogy a magánvállalkozás korábban bevált kockázatcsökkentő, a túlélés esélyeit javító eszközeit is eredményesen lehet majd alkalmazni. Azt, hogy adott esetben mód lesz a vállalkozás szüneteltetésére, a formák váltogatására, a kapacitások és a piacok fokozatos bővítésére és főképpen arra, hogy a politikai kockázat növekedésekor újból visszahúzódjanak az állami szektorba, illetve a háztartásba. Nem kell feladni, legfeljebb módosítani a politikai rendszerben megszerzett pozíciókat.