A „hivatalos” reform-közgazdaságtan ekkoriban az ígéretes vállalkozások piaci jellegű tőkeellátásának és így a beruházások hatékonyság szerinti allokálásának mint az önszabályozás és az eredményesség biztosítékának szempontjából vezette le a második reform szükségességét [Nyers─Tardos (1981) 18. o]. Jellemző módon tehát éppen abból, ami a szocialista vállalkozás eszméjének központi eleme, ámde Liska modelljéből hiányzik. A szerzőpáros ugyan az 1966-os dokumentumok és a reformeszme természetéből egyaránt fakadó önfejlődésre tette a hangsúlyt, javaslata azonban túlmutatott az 1966-os kompromisszum szabta kereteken . Ezáltal voltaképp sokkal radikálisabb álláspontra jutott, mint a „múltat végképp eltörölni” kívánó, ámde a megvalósítandó gazdasági rendszer meghatározó elemeiről hallgató vállalkozói szocializmus. A tőkepiac, az önszabályozás ugyanis akkor is túlmutat a tervgazdaságon, ha a versenyszférát ─ ekkor még ─ elég szűkre szabták a javaslattevők.

A második reform követelése [ Bauer (1982)] voltaképp rendszerbe foglalása révén forradalmasította a „hivatalos” közgazdaságtanban szétszórtan már felbukkant reformjavaslatokat, s arra bíztatott, hogy az általa „se terv, se piac”-ként leírt változatot tudatosan vállalt politikai döntéssel kell meghaladni.

A korábbiakban adott vázlatos összegzésünkben már rámutattunk: másfél évtized tapasztalata és elméleti fejlődése birtokában hozott szakmai érvek újabb reformot indokoltak volna. Igaz volt ez még az egypártrendszer kádári ─ tág, népfrontos ─ értelmezését elfogadva is.

Egyfelől több elemzést is idéztünk, amelyben megfogalmazódott a külgazdasági alkalmazkodás és a belső gazdasági rend szerves összefüggése . Érdekes módon ebben ─ a két kérdés szerves összekapcsolódásában, illetve az egyes kérdésekre adott válaszok egymásra épülésében ─ a vitázók nagyon is eltérő csoportjai is egyetértettek, sőt programjukat is e szerint fogalmazták meg [ Nyers─Tardos (1979), Kozma F. (1980) 308─346. o., Köves─Oblath (1980), Bognár (1979)]. Másrészt a külgazdasági feltételek romlása mellett az évtizedfordulón már nyíltan lehetett beszélni arról, hogy 1968-ban az eredeti elképzeléseknek csak egy részét vezették be, majd 1972-től még azt is jórészt visszavették. Az önreprodukáló zárt rendszerről, a nyereség mint fejlesztési mutató elégtelenségéről, a pénz szerepéről időközben feltártak, valamint a vállalati önállóság ellentmondásai az 1966-os kompromisszumok ─ a mechanizmusfékek ─ kártékony és bénító hatására utaltak. Az irányítási és a szervezeti rendszer, a pénzügyek és a KGST terén egyaránt új megoldásokat lehetett és kellett találni, a korábbi politikai tabukon a rendszeregész megőrzésének céljából is túl kellett volna lépni [ Bognár (1980), Berend (1982), Nyers (1982), Bródy (1983)].

A pusztán „technikai” jellegű javaslatok is rendre túlmutattak az 1966-os kompromisszum keretein. A gazdasági reformot nem lehetett elválasztani a közigazgatásitól, s megfogalmazódott az egységes, ágazatközi tulajdonosi minisztérium gondolata, a tulajdonosi és a szabályozási funkciók szétválasztásának alapvető igénye [ Sárközy (1981) 29. és 33. o.].

A gazdasági elemzés világosan kimondta: szakítani kell az indirekt irányítás ─ voltaképp még az 1957-es Varga István vezette bizottságból származó ─ eszméjével, ahol a piac nem más, mint a központi, magasabb rendű tudat által eldöntött folyamatokat lefuttató eszköz, s helyét az önszabályozó piacnak kell átvennie, tulajdoni pluralizmusra épülve [ Antal (1982)]. A gazdaságpolitikai vitákba negyedszázados kényszerű távolmaradás után visszatérő Kornai János (1982, 30. és 32. o.) világosan kimondta: semmilyen piacszimuláció sem pótolja a valódi piaci versenyt. Kiemelte azt is, hogy „konzervatív” (értsd: kvázisztalinista) ideológiával nem lehet önerősítő, decentralizáló reformokat végbevinni, mert utóbbiak fennakadnak az előbbiből adódó fékeken. [Vö. párhuzamosan Berend (1982) is.]

Ekkor fogalmazódott meg, hogy a vállalkozás mint az állam által nem korlátozott tényezőkombináció igénye, továbbá az, hogy a vállalati struktúra és ennek összefüggésében a termelési szerkezet is spontán alkalmazkodási folyamatban alakulhasson [ Lányi (1982)]. Hangsúlyozottá vált, hogy a reform hatálya alól 1966-ban politikai megfontolásból kihagyott területeket is be kell vonni. E tekintetben a mezőgazdaság jelentette volna a legnagyobb áttörést [ Komló (1982)]. Ágazati-technikai javaslatok között szerepelt a viszonylati irányváltáltás és a külkereskedelmi monopólium feladásának követelménye is [ Kádár (1983)], ami 1966-ban még szentségtörés lett volna. Ekkor fogalmazták meg: a reformlépések alapja az államigazgatástól elkülönült tőketulajdonosi szervezet^[54] létrehozása és a vezetői érdekképviselet kialakítása [ Sárközy (1982) 83─84.o.; Varga György (1982)].

Ekkor vetődik fel ─ igaz, kezdetleges és kidolgozatlan formában ─ az az áttörést jelentő gondolat, hogy a piac csak a maga totalitásában működőképes , azaz az árupiacot ki kell egészíteni tőke- és menedzserpiaccal , a gyáregységeknek pedig önállósulási jogot kell adni a szerves szervezetfejlődésükhöz [ Kopátsy (1983) 252─270. o.]. Ehhez természetesen az állami vállalatok teljes körű társasággá alakítása (corporatization) is szükséges. A változásokat programba foglaló Tardos Márton (1982, 717. o.) szerint a terv szerepe már csak a piac működési feltételeinek a megteremtése. A fenti javaslatok szintézise mellett a vállalati önállóság két további feltételeként fogalmazta meg, hogy elengedhetetlen az üzleti banki hálózat kialakítása , valamint fel kell számolni a káderhatásköri listákat ─ azaz a kommunista párt vezető szerepét is.

1980─1981-ben a külgazdasági nehézségek és a lengyel reform radikalizálódása megérlelte az átfogó reform igényét. Ugyanakkor a szükségállapot bevezetése, az „egyedül vagyunk” érzése, a szuperhatalmi szembenállás és a napi fizetési gondok állandósulásával ─ a KGST- és az arab bankok 1981 végi betétkivonását követően ─ gazdasági szükséghelyzet jött létre. Az ország nemzetközi kifizetéseit rendkívüli operatív bizottság sorolta ─ Marjai József miniszterelnök-helyettes, Fekete János nemzeti banki alelnök és Pulai Miklós tervhivatali elnökhelyettes vezetésével. Ők ─ a hadikommunizmustól eltérően ─ nem termékeket, hanem pénzt osztottak. Egyfelől sorolták az igényeket és naponta döntöttek, hogy a követelések közül melyiket és milyen mértékben kell teljesíteni. Másrészt ─ 1955-höz és 1963-hoz hasonlóan ─ napi importengedélyezést vezettek be. Listát készítettek arról, hogy az esedékes számlákat milyen módon fizetik. Ez a döntési hatáskörök páratlan központosítását eredményezte.

Az angol kormány, nyomában a Világbank és a Manufacturers Hannover Trust áthidaló hitele, végül az ország 1982. májusi felvétele az IMF-be együttesen ─ 1982 augusztus végére ─ túllendítette Magyarországot az azonnali fizetésképtelenség veszélyén. Az addigra kialakult irányítási megoldások azonban tartósultak. Jó másfél évvel túlélték e krízishelyzetet, méghozzá annak ellenére, hogy az ebből adódó veszélyekre többen, így Hoós (1982) és Antal (1983) is nyomatékosan felhívták a figyelmet. A gazdasági rendszerről való gondolkodás , a rendszer formális, jogi kerete és a reálhatalmi viszonyok egymástól élesen elváltak, és mondhatni köszönő viszonyban sem maradtak [ Csaba (1984b)].

Míg a bírálók a rendszer rendkívüli primitívsége mellett a feláldozott haszonnal és a korszerűsödési hatások elmaradásával érveltek, az ország vezetését megnyugvással töltötték el a tűzoltó módszerekkel elért „szép eredmények”, a fizetési mérleg és az államháztartás javuló mutatói. A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság a fent ismertetett és más javaslatokon vég nélkül vitatkozhatott anélkül, hogy dűlőre jutott volna. Az abszurd és meghasonlott helyzet elhúzódása lejáratta a politikavezérelt alkalmazkodás eleve magasabb rendű voltáról szóló fél évszázados hiedelmet. A közkeletűvé vált, ámde téves „terv és piac” kettős helyett ekkor vezette be Kornai János (1983) ─ akadémiai székfoglalójában ─ a bürokratikus és piaci koordináció szembeállítását, ami dezideologizálta a gazdasági közbeszédet.^[55]

Ebben az összefüggésben érthetjük meg a kidolgozói által rendkívül haladónak és reformszelleműként népszerűsített világpiaci árrendszer [ Csikós-Nagy (1980a), Rácz (1980)] valódi természetét. A második olajárrobbanást követően olyan árrendezést hajtottak végre, ami felértékelte egyrészt az energiahordozókat (ez mindenképp helyes volt), másrészt az ezek árát megszabó hatóságot is (ez már csak kidolgozói, a hivatal vezetői szerint volt helyes). A külső árakat azonban nem a szokásos központi árlistán, hanem bonyolult kalkulációs sémákon keresztül „juttatták el” az érintett termelőkhöz. így azok immár nemcsak a tervhivatallal és a pénzügyminisztériummal, hanem az árhatósággal is állandó alkura kényszerültek, amitől is a korábbi segédhivatal főhivatallá lépett elő.

A szakma kezdettől fogva visszalépésnek tartotta [ Hoch (1979), Kornai (1982) 12. o.] az ─ amúgy is konzisztenciáját és áttekinthetőségét vesztett ─ hazai irányítást tovább bürokratizáló „újítást”. Hivatali emberek utólag hűvös tényszerűséggel számoltak be a rendszer állítólagos elvi előnyeinek heteken belül történt felolvadásáról és arról, hogy az új alkucsatornán kívül semmi sem maradt belőle [ Somfai (1982)]. Főleg a nevében szereplő verseny irányába nem vitt. A rendszer kiötlője ebben ─ utóbb ─ az alapjául szolgáló Lange─Lerner-féle modell immanens korlátait ismerte fel [ Csikós-Nagy (1986a) 76. o.]. Igaz, ez már évtizedekkel korábban [ Hayek (1935/1995) 157─211. o.] is tudható volt, sőt, mint a szerző egy korábbi könyvéből megtudhattuk [ Csikós-Nagy (1974) 6. fejezet], a szimulált árképzés elméleti buktatóival ─ a szocialista kalkulációs vita különféle hullámaiból ─ intellektuálisan maga is korábban szembesült. Mindenesetre ez az optimalizáló kísérlet tovább növelte a magyar közgazdászoknak a bármely optimális terv iránti ellenérzését és a spontaneitásba vetett bizalmát. Ez a hazai átalakulási és privatizációs vitákat a „helyes” megoldás körül zajló cseh/lengyel/orosz vitáktól élesen eltérő jellegűvé formálta egy évtized múltán.

A szakma képviselői egyáltalán nem fogadták el a kormányzat fizetésiválság-kezelésének rögtönzött eszközeit, sőt irányát sem. Bár a valódi krízishelyzetben sem javasolt senki átütemezést, elhibázottnak tartották a külgazdasági feszültségek mérséklését importkorlátozás révén, mivel az a korszerűsítést visszafogta és a feszültségeket ─ előre láthatóan ─ újratermelte [ Köves─Oblath (1981)]. Reformok híján, ellenkező irányba sodródó gyakorlattal a korlátozások csak korlátozást szültek, valóságos veszéllyé vált a restrikciós spirál [ Antal (1983); Rába (1984)].

A hivatalos álláspont képviselői sosem fogadták el, hogy a struktúraformáló döntéseket ─ az állam és a műszaki kritériumok helyett ─ a tőkepiac határozza meg [ Hoós (1978) 129. o.]. Továbbra is úgy vélték, a monetizálás a lényeg, nem a decentralizáció [ Csikós-Nagy (1982) 816. o.], azaz negyedszázad múltán is még Varga István álláspontját^[56] vallották. Az árfolyam szabályozó szerepével szemben kételyeiket hangoztatták, a kivitel, a behozatal és a termelés szerkezeti rugalmatlanságára hivatkozva [ Tarafás (1981)]. Különösen visszahúzó állásponton volt a Nemzeti Bank vezetése, amely a hitelbanki funkciók erősítésében látta saját intézménye szerepét [ Palkovits (1984)], hiszen ő volt az egyre központosítottabb devizagazdálkodás gazdája.

Pedig eközben megjelentek azok az elemzések, amelyek a jegybanki és a hitelbanki funkció szétválasztását tekintették az egész reform sarokkövének [ Huszti (1980)]. Mások a monetizálás technikai értelmezésével szemben a liberalizáló felfogást fejtették ki, rámutatva a globális keresletszabályozás központi szerepére az egyedi döntések háttérbe szorításában [ Bácskai─Várhegyi (1983)]. Márpedig bankrendszer és tőkepiaci szelekció nélkül működő bürokratikus gazdaságban a visszafogástól minden csak lelassul, a piacgazdaságokat jellemző szelekciós és piactisztulási folyamat nem tud megindulni, a központi befektetések kockázata pedig aránytalanul naggyá nő [ Bélyácz (1983) 69. és 75. o.].

A bürokratikus irányítás ekkor már három évtizedet felölelő széles körű kritikai irodalmát, annak színvonalát és (el)ismertségét tekintve, felettébb meglepő, hogy az okafogyottá vált gazdasági szükségállapot intézkedéseinek/rendszerének fenntartása milyen kézenfekvőnek tűnt a korszak döntéshozói számára. Az 1979-ben átmenetiként rögtönzött, majd az 1982 eleji fizetési válság idején az GATT-nak (Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) is részben bejelentett^[57] importkorlátozó intézkedések azonban csak a jéghegy csúcsát jelentették. A KGST létéből kiinduló, utóbb a fizetési nehézségekre való hivatkozással szalonképessé tett kézi vezérlés értelemszerűen a gazdaság más területeire is kiterjedt. Korábban „mechanizmusidegenként” olykor még hivatalos szinten is elmarasztalták a kormánybizottsági önkényt, ami az új mechanizmus szándékolt ─ azaz a spontán folyamatokon túlmutató ─ liberalizáló elemeit rendszerjelleggel vette vissza. A javuló fizetési mérleg azonban visszamenőleg is mindent igazolni látszott. A parancsgazdasági módszerek újjáéledését és a részben épp emiatt romló exportszerkezetet elfogadható, rövid távú költségeknek tekintették. A dinamikus és hatékonysági szempontokról szinte szó sem eshetett [ Hoós (1985) 116─120. és 162─163. o.], az idézett és más hasonló felvetéseket elvont elméletieskedésként lesöpörték az asztalról. Holott világosan látható volt: a kereskedelmi mérleg egyenlegének középpontba állításával az állam aktivizálódása épp ellentétes volt mindazzal , amit a valódi, szerves és tartós világgazdasági alkalmazkodás tartalmilag és eszközrendszerében megkövetel(t volna), méghozzá szerkezeti és rendszeroldalon egyaránt [ Köves (1986)].

Korábbi időszakokat idézően leegyszerűsítették a komplex társadalmi-gazdasági folyamatokat egy-egy jól mérhető mennyiségi mutatóra. A nagyon is különféle folyamatok téves azonosítása egy sor, a meghirdetett szándékokkal ellentétes mellékhatást szült. Sőt, ez a leegyszerűsítő, a „kemény tényekre” összpontosító szemlélet maga vált a sokféle és tartós torzulás forrásává, egyben igazolásává is. A hivatalos álláspont hívei magától értetődőnek vették azt, hogy a külgazdasági egyensúly hiányának léte önmagában nyomós indoka lehetne a radikálisabb gazdasági rendszerátalakító lépések elhalasztásának [ Csikós-Nagy (1984)]. Ez nem pusztán azzal ellentétes, amit manapság washingtoni fejlesztéspolitikai konszenzusként ismernek, hanem a nemzetközi pénzügyi intézmények korabeli ajánlásaival és szemléletével is ellenkezett,^[58] és sok tekintetben a mai posztszovjet akadémiai ─ és alternatív hazai ─ közgazdaságtan harcos „antimonetarizmusát” előlegezi meg.

A „kézi vezérlés” szalonképessé válása annál nyugtalanítóbb volt, mivel nem korlátozódott a külgazdaság területére. A párt és az állam szervei az élet minden területén kezdték nemcsak megengedhetőnek, de feladatuknak is tekinteni a spontaneitás „kinövéseinek” saját ízlésük szerinti lenyesegetését. Ez a „konkrét ügyek végére járó” magatartásforma, ami a kilencvenes évtized politikai elitjének is szocializációs közege volt, ekkortájt olyan területekre is kiterjedt, amelyek korábban nem számíthattak ily „kitűntető” figyelemre. Ezek közé tartozott az ipari szövetkezetek köre, amelyet korábban a vállalkozói szellem kialakulása jellemzett [ Laki (1983)]. Az egyre inkább vállalkozássá váló mezőgazdasági szövetkezeteket is ─ szovjet mintára ─ agráripari egyesülésekbe és termelési rendszerek köré kezdték szervezni [ Hanyecz (1982)]. A vállalkozói döntések többcsatornás decentralizálása ellenében újra megfogalmazódott ezek központosításának igénye a vállalkozó állam elméletének felújításával [ Kozma F. (1983)]. Sőt, a korábban már tárgyalt reformelképzeléseket a tervgazdaság elleni neoliberális agresszióként bélyegezték meg. A neomarxista szerző ─ a föntebb dokumentált empirikus bizonyítékok ellenében ─ azt a régi marxi és kaleckiánus tételt citálta, amely szerint a piac eleve alkalmatlan volna a beruházások allokációjára, utóbbiak decentralizálása pedig a ciklikusság és az infláció közvetlen oka lenne [ Szegő (1983)].

A valóságban ─ jórészt az ekkorra általánossá vált operatív irányítás és a beruházási folyamatot is jellemző egyedi döntések túlsúlya [ Bélyácz (1986)] miatt ─ épp fordítva állt a dolog. Kormányzati és szabályozási kudarcok sorozata érlelte meg az ─ ideológiailag rendre elmarasztalt ─ második reform iránti döntéshozói fogadókészséget. Szembetűnővé vált ugyanis a válságkezelés önkioltó jellege: az egyik beavatkozás nemcsak a másik közvetlen kiváltó okává vált, hanem az irányítás konzisztenciájának ─ rendszerjellegének ─ feloldására vezetett [ Csikós-Nagy (1986a) 9. o.] így pedig a reálfolyamatok kicsúsztak a papíron „mindent”, sőt egyre inkább mindent kezébe vevő központi irányítás kezéből. Ez pedig már súlyos, a hatalom saját értékrendjében is releváns érvvé vált, újra felidézve az 1957 és 1966 között már ismételten megszületett felismeréseket a központosítás immanens határairól .