Eddigi fejtegetéseinkben a makromegközelítés volt túlsúlyban. Ezért a rendszertervvel (az 1966-os, valamint a piacgazdasági modellhez) való összehasonlítás kapcsán előtérbe kerültek a reform utáni korszak gazdaságpolitikai és intézményi (birodalmi) korlátai. E (kézenfekvő) korlátok elismeréséből azonban elhamarkodott lenne arra következtetni, hogy az új mechanizmus utáni Magyarország is csak egy volt a tervgazdaságok sorában, amelyek ─ végső fokon ─ mind egyformán feketék. Már az eddigiekből kitűnt, hogy ez sem makroszinten, sem a tervezés és a pénzügyi irányítás, valamint a vállalati reálönállóság metszetében nem volt igaz. A párhuzamok ellenére mind a gazdálkodásban , mind a gyakorlatban a központosítás immanens határainak nyílt elismerése jellemezte az országot.^[46] Meglehetősen világosan megfogalmazták azokat a korlátokat, amelyekbe bármely reformkommunista vagy piaci szocialista/harmadikutas elképzelés elkerülhetetlenül beleütközik.

A nyolcvanas évtized gondolati fejlődését azonban aligha érthetnénk meg, ha megfeledkeznénk arról, hogy a környezetet és a kísérleti terepet adó gazdasági rendszer gyakorlatilag nagyon is kézzelfoghatóan elütött a több közép-kelet-európai országban tapasztaltaktól. Ez nemcsak az élet minőségében volt így ─ például jobb élelmiszer-ellátásban, színvonalasabb könyvkiadásban, a magánélet viszonylagos tiszteletben tartásában, a korlátozott utazási szabadságban ─, hanem a gazdálkodás mindennapjaiban is tetten érthetővé vált.

1968-ban Magyarországon két olyan nagy lépést is megtettek, amit Oroszországban csak a Gajdar-irányvonal (a „sokkterápia”) bukása után, 1992 szeptemberében: a) eltörölték az összes kötelező tervmutatót, b) eltörölték a központosított inputkiutalás rendszerét. Ráadásul 1970─1971-ben liberalizálták a mezőgazdasági termékfelvásárlást (ez Oroszországban 1996 végén sem volt még így). Fokozatosan létrejött a termelőeszközök nagykereskedelme is [ Köbli és szerzőtársai (1988)]. Mindeme változások hatására a vállalatvezetés sok területen magára maradt, és önálló döntési helyzetbe kényszerült, sokféle innovációt is alkalmaznia kellett [Laki (1984)]. A legtöbb termék, probléma, helyzet vagy pénzügyi kérdés túl kicsi, számuk is túl sok ahhoz, hogy a felső szinten kezdjenek el alkudozni róluk. Ezekről ─ tetszik─nem tetszik ─ helyben kellett dönteni. Ez fokozatosan átalakította a vállalatok viselkedését : sokszínűvé és több tekintetben a parancsgazdaság mikroökonómiájában tételezettől eltérővé téve azt.

Ez a felismerés a magyar empirikus vállalatkutatás egyfajta összegzéseként adódott. Az irányzat a hazai kritikai társadalomtudomány egyik legeredményesebb és legeredetibb irányzatává nőtte ki magát. A szerzők ─ többnyire a reformideológiából és a hivatalosságból kiábrándult kutatók ─ a vállalkozó szempontjából írták le a korabeli magyar valóságot. Az első reformévtized fejleményét összegző kötetben [ Tardos (szerk.) 1980] a szerzők a hierarchikus függőség túlsúlyával igen nehezen összeegyeztethető magatartási sokféleséget dokumentáltak.

Az új mechanizmus menedzserei egymással versengő stratégiákat alakítottak ki, a siker kulcsa rendre más volt. Egyesek a hivatal jóindulatának, mások saját lábukra állva, önmaguknak köszönhették eredményeiket. Egyesek megvédték a piacuralmat, mások versenyben győztek. Volt, aki a keleti piacon „kaszált”, s volt, akinek a nyugati kooperáció jött be. Sok helyütt megszűnt a monopolhelyzet, javult a vállalatvezetés színvonala is, más esetben viszont a változatlanság bizonyult sikeresnek. Volt, amikor a növekvő vállalati önállóságot csak arra használták, hogy meghúzódjanak a védett KGST-piacok szélárnyékában. A nagyvállalatok kezdeményezői és haszonélvezői voltak az ágazati tárcák kedvelte KGST-szakosítási és együttműködési programoknak. A tsz-melléküzemágak és az ipari szövetkezetek viszont sokszor valódi vállalkozószellemben léptek fel. Mások inkább beszállítóik beolvasztásával növekedtek. Kiütköztek a forgalmazás megmaradt hiányosságai, az elemzők pedig a vállalkozások életképességét megalapozó nagyobb szabadságot szorgalmazták.

A vállalati magatartás és a sikeres stratégiák sokszínűségét dokumentálják Lányi (1979) és Laki (1979) elemzései. Kimutatták: az állami védőernyő gyakran lyukas, gyakran vezetett téves döntésekre. Minél kevésbé hatott az állam technológiapolitikája, annál sikeresebbnek bizonyult az innováció. Ez közvetve igazolta a vállalatvezetők megnőtt mozgásszabadságát .

Kiterjedt empirikus kutatások tárták fel a vállalatvezetők körében igen elterjedt elégedetlenséget, ami a KGST-piac igénytelensége és innovációellenessége, [ Drechsler és szerzőtársai (1982)], valamint az általuk már megszokott önálló kezdeményezést teljesen kizáró volta miatt [ Rácz (1982)]is általánossá vált. Emiatt egyre inkább nyíltan nyugati partner után néztek minden, valóban új kérdés megválaszolására, stratégiai, technikai vagy piaci ügyekben egyaránt [ Szatmári─Muskovics (1984), Inotai (szerk.) 1984]. A gazdaságpolitika sosem kezdeményezte ezt a súlypontáthelyezést . Valójában inkább a vállalati szférában spontán végbement irányváltás alapozta meg a kereskedelem és az általános gazdaságpolitika évtized végi reorientációját.

A gazdasági szabadság növekedése az egyén szintjén is érezhetővé vált. Az országban ─ a szocialista viszonyokhoz képest ─ enyhe volt a hiány, az egyensúlyra törekvő árpolitika növelte a fogyasztói szuverenitást. Az egyén nemcsak megtehette, hogy erejét és idejét saját céljai szerint optimalizálja, hanem ─ az emelkedő árak és a korlátozó jövedelempolitika harapófogójában ─ erre rá is kényszerült. Tömegessé vált a második gazdaságban való részvétel. A kérdés kutatása a hazai közgazdaságtan különleges és sajátos nemzeti vonásává nőtte ki magát.^[47] A „szocialista embertípus” helyén egy, a racionális várakozások elméletébe illő és az idejét optimáló, homo oeconomicus tömeges jelenléte volt megfigyelhető [ Gábor (1979)]. A témakör térségszerte úttörő, és jelentős nemzetközi visszhangot is kiváltott monografikus feldolgozása [ Gábor─Galasi (1981)] a második gazdaság és a hivatalos gazdaság békés együttélését és egymásrautaltságát emelte ki. Ez szemben állt a „valódi magán” vállalkozást a félállamival élesen szembeállító közkeletű nyugati tankönyvi szemlélettel.

Az idő múlásával és e szürkeszektor kiterjedésével ─ ami a nyolcvanas évtized közepére már négymillió embert érintett [ Révész (1985)] ─ a bürokratikusan túlszabályozott első gazdasággal való ütközés elemei erősödtek fel. Gábor (1985) utóbb már két aggasztó vonást is kiemelt: a második gazdaság vállalkozója nem kockáztat saját vagyont ,^[48] másrészt jövedelmet termel ugyan, de legalizálása esetén sem kerül összhangba a hivatalos gazdaság folyamataival: ettől elkülönülő, párhuzamos rendszerré válik , és tartósul.

A szürkegazdaság kiterjedését erősítette a ─ munkaidőben, állami tulajdonú munkaeszközökkel ─ maszekolás legalizálása és kiterjesztése az iparban is a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) engedélyezésével. Bár e kezdeményezésekre is jellemző maradt, hogy a jövedelemtermelő funkció erősebb volt a jövedelem-újraelosztónál, az empirikus elemzés [ Laky (1984)] azt emelte ki: a gazdasági viszonyok sehol sem kedveztek a kisvállalkozás önálló életre keltésének. Az alaphelyzet a tőkeínség volt, aminek leküzdésére remény sem mutatkozott. A többségi felfogás akkor is hosszú távú adottságnak tekintette a kismagántulajdon korlátozottságát, a közepes magántulajdon szövetkezeti formájú működtetését, ha emellett valós versenyviszonyokat és a befektetési lehetőségek liberalizálását is szorgalmazta [ Falusné (1986) 248─252. o.]. Más elemzők külön is kiemelték: a második gazdaság bajnokainak nagyra növésével ─ a törvényi korlátozás feloldása esetén ─ nem nő át „magától” valós kapitalista tulajdonná , hiszen magatartási szabályaik és megélhetésük az állami szektorral való szimbiózishoz köti őket [ Gábor (1986)]. Ez mai szóhasználattal azt jelenti, hogy a liberalizálás/deregulálás csak szükséges, de messze nem elégséges feltétele a valódi piacgazdaság kiépülésének. E felismerésre a nemzetközi szervezetekben közel egy évtizedes késéssel jutottak el.

Az állammal szembenálló, de az egyenjogú versenyre távlatilag sem számító „kisvállalkozó” számára természetesen a kapitalizmus sem kínálkozott vonzó távlatnak. A tömegjelenséggé vált maszekolás sajátos ideológiájaként és kortüneteként alakult ki a Liska-jelenség , ami a nagy állam és a nagy tőke szomszédságában egyaránt szorongó „kisvállalkozó” életérzését szólaltatta meg a maga plebejus harsányságában. Kortünet volt annyiban is, amennyiben a totális államosítás (a szocializmus) már nem, a szabad piacgazdaság még nem volt elfogadható, de legalábbis reális egy sor ─ amúgy gazdaságilag tettre kész ─ ember számára, akik a hivatali karrier útján semmi jóra sem számíthattak (a növekedés lelassulása és a kádári rendszer elmeszesedése miatt). Liska Tibor nézeteiről nem mondható el az, hogy akár eredetiségükben, akár kritikai tartalmukban felértek volna a korabeli „akadémikus” vagy „kemény” közgazdaságtanhoz, mozgósító hatásuk azonban meghaladta azt. Ez felfoghatatlan lenne a szerző rendkívüli kisugárzású, sok tekintetben profetikus személyiségétől elvonatkoztatva. Mint minden próféta esetében, nála is a személyesség hatása (volt) az igazán magával ragadó, bár kétségtelen, hogy a főirány képviselőit is nézeteik tisztázására szorította, a vitát pedig „az utcára vitte”.

Liska már az ötvenes és a hatvanas években is szembekerült a hatalommal, emiatt egyfajta belső visszavonultságban élt (eközben filmfőszerepet játszott, egyetemen állása volt) a Kádár-rendszerben maga volt a megtestesült ellentmondás. Nem üldözték, és nem tették lehetetlenné, mint Péter Györgyöt, Ausch Sándort, Bibó Istvánt, nem szorították a margóra, mint Kosáry Domokost, Donáth Ferencet, Szűcs Jenőt vagy Andorka Rudolfot, emigrációba sem kényszerült, mint Balassa Béla, Szelényi Iván, Heller Ágnes, Kemény István, Márkus György, s a szamizdatba sem szorult, mint Kis János, Bence György, Vajda Mihály, Hegedűs András vagy Haraszti Miklós. Egyik fő műve, az Ökonosztát (1965/1988) sokáig kéziratban maradt, végül csak akkor jelenhetett meg, amikor a vita már túllépett a benne foglalt gondolatokon. Másik fő műve az Antioroszlán (1990), ez Kornai és Galbraith „állampárti” nézeteit vitató két tanulmányból és három interjúból áll, címe a francia utópista szocialista Fourier művére utal. Az Ökonosztát pedig Liska szabad versenyes szocialista modelljének elvi vázlata a hatvanas évek közepéről, amit többen a kuponos privatizálás korai szellemi előfutáraként méltatnak.

Liska nem is könyveivel vált a magyar közgazdasági gondolkodást és a társadalmat formáló erővé, hanem főleg nyolcvanas évek eleji előadás- és vitasorozatával , amiben gondolatait közkinccsé tette. „Egyszerű oktató” létére nyilvános vitasorozatot rendezhetett hétről hétre, több száz résztvevővel a közgazdasági egyetemen. Ott, ahol eközben a „pöttyös emberektől” a szakszeminárium-vezetés jogát is megvonták egy kerületi pártbizottsági telefon hatására. Az egyre népszerűbb ─ utóbb már az Economist által is méltatott ─ happeningek vonzereje alól a szakma legnagyobbjai se vonhatták ki magukat. Az így provokált vitákat összegzi a Síklaky István (1985) szerkesztette kötet, ami kétségkívül jelentős kordokumentum.

Liska Tibor a maga harmadikutas, antielitista, profetikus lendületében a harmincas évek népi íróinak szellemi hagyatékát folytatta, s írásait áthatja az újrafelfedezés öröme [ Lengyel (1985) 107─108. o.]. Ugyanígy lépett fel, amikor egy, a szocializmuson és a kapitalizmuson „túli” versenygazdaság modelljével hívott ki maga ellen mindenkit. Eközben nem vesztegetett sok szót a tulajdonlás, a piac, a verseny és a szabályozás ama sokrétűségére, ami a mai gazdasági rendszereket és az ezeknek szentelt irodalmat jellemzi. Liska ─ a korabeli nyugati közgazdaságtantól élesen elkülönülve ─ egyetlen „helyes” megoldás népszerűsítését tartotta fontosnak. Ezzel szerinte meghaladhatók volnának azok az ellentmondások, amelyekkel az eddig ismert gazdasági rendszerekben sehol sem tudott megbékélni.

Ugyancsak a prófétaság sajátosságaként, nézeteit a külvilág^[49] ─ a hallgatóságon és a személyes ismeretségen kívüli kör ─ számára tanítványa és híve, a szakképzett oktató, Bársony Jenő (1981) cikkéből ismerhette (és ismerheti) meg bizonyos rendszerességgel. Liska kétfrontos harcot hirdetett: egyfelől a személytelen s így nem ösztönző állami tulajdon, másfelől az öröklődő, monopolizálódó, ezért szintén nem ösztönző magántulajdon ellen.^[50] A megoldást a mindenki által egyként öröklött és szabadon használható társadalmi örökség , továbbá az egyes tulajdonelemek rendszeres árverésekkel történő, időről időre megújuló használatba adása jelentené. így szerinte megőrizhető lenne a verseny és az ösztönzés, továbbá az egyenlő esélyek elve, egyszerre kapcsolható ki a bürokratizmus és a plutokrácia is.

Mondani se kell, hogy a gomba módra szaporodó ─ a túltengő állami bürokrácia és a tulajdoni korlátozások mellett valós versenyhelyzetre nem számítható ─ „kisvállalkozások” világában ez a felvetés milyen nagy visszhangra lelt. Nem üldözte a hatalom sem, hiszen ez ─ a szocialista vállalkozás ideája ─ alternatívát jelentett az immár a hazai reformerek által, a második reform keretében követelt, valódi tulajdoni reform kihívásával szemben. Ez ugyanis egérutat adott a magántulajdon további elutasítását megkövetelő ideológiai ortodoxia számára [vö. Kornai (1992c), különösen 792─794. o.].

Liska Tibor fellépése mégis előrevivő volt, amennyiben offenzív ideológiával támogatta meg az 1981-es, akkor csupán belkereskedelmi osztályvezető által jegyzett leiratban épphogy engedélyezett (és ezért az agitpropos éberség állandó szemrehányásait elviselni kényszerülő) korlátozott „kisvállalkozási” kört. Nyilvánosság elé vitt olyan vitákat, amelyek különben szűk ─ tudományos és államigazgatási ─ körben zajlottak. Társadalmi követelménnyé tette a vállalkozáspártolást és a bürokráciaellenességet, példát adott civil kurázsiból, segítette helyreállítani az egyetemre ─ mint nyílt vitákból építkező szellemi műhelyre ─ vonatkozó hagyományos szemléletet.

Elmélettörténeti értelemben azonban Liska modellje sem eredetinek, sem érdemében előrevivőnek nem volt mondható. A gondolat először a pétervári egyetemen tanító, utóbb onnan Lengyelországba áttelepült Borisz Bruckusz (1922) írásában vetődött fel. Ő ─ a varsói egyetem tanáraként ─ nagy hatással volt az egész piaci szocialista vitára, elsősorban az Oskar Lange híres cikkében (1938/1976/1994) kifejtett piaci árveréses tőkeértékelési gondolata révén. Utóbbi a köztulajdon mellett elérhető hatékonyság legfőbb biztosítéka. A társadalmi örökség mint szétosztható jószág Rose és Milton Friedmannél (1981, 110─117. o.) jelenik meg, mégpedig a legszegényebbeket kompenzáló negatív jövedelemadó (természetbeni juttatás) formájában.^[51] A harmadik útnak mind önigazgató, mind versenypiaci szocialista változatában óriási irodalma van (és volt már a Liska-modell kidolgozásakor is). Ezek közül a hazai gyakorlatban közkézen forgott Ota <&211;>ik (1967), Szamuely László (1971) és főképp W. Brus (1966) írása.

Az előzményeknél és a részleteknél azonban fontosabb az az összefüggés, amire a kérdéskört összegző írásában Leszek Balcerowicz (1995, 45─48. o.) mutat rá. Nevezetesen, hogy a piaci szocializmusról szóló vita nem pusztán azért nem befolyásolta a reformpolitikusokat, mert utóbbiak nem ismerték mibenlétét. Fontosabbnak bizonyult az, hogy a piaci szocialista és a harmadikutas elmélet axiomatikus szinten vonatkoztat el mindazoktól a súlyos kérdésektől, amelyek megválaszolása bármely gyakorlati gazdaságpolitika veleje. így valójában nem is lehet olyan üzenete, amit a döntéshozók ─ kellő kifinomultságuk esetén ─ vehetnének.

Liska Tibor modelljében nem pusztán a tulajdoni agnoszticizmus jelenti az akadályt, hanem a tulajdonlás sematikus felfogása , a tulajdon és a verseny, a tulajdon és a pénz, a tulajdon és a gyakorlását megvalósító intézmények közti kapcsolat hiánya, azaz a rendszerszemlélet mellőzése . A magyar közgazdaságtan fontos előnye volt ─ már ekkor ─ a nemzetközi beágyazottság felismerése, s az ebből fakadó korlátok, kényszerek és feladatok elméleti szintű rendszerezése, ami Liskánál fel sem merült. A tulajdoni kérdés a (következőkben tárgyalandó) második reform és a (korábban már tárgyalt) pénzügyi integrálatlanság ─ belső és külső konvertibilitáshiány ─ összefüggésében, azaz rendszerszervező tényezőként vetődött már fel a nyolcvanas évek elején, nem lecsupaszított magányosságában.

Ha a magyar közgazdaságtan egyik eredményét ma épp abban látjuk, hogy rendszerszerű megközelítése miatt egyre feltartóztathatatlanabbul haladt a standard nyugati gazdaságelmélet bevett alaptételeinek felismerése és elfogadása felé,^[52] Liska Tibor elméletéből épp e két előrevivő elem hiányzott .^[53] Ezért nyolcvanas évekbeli népszerűsége elsősorban kortünetnek, nem pedig időtállósága bizonyítékának tekinthető. Népszerűsége elősegítette, egyben meg is jelenítette a tervirányítási rendszer szétesését, az inkább csak megtűrt, semmint támogatott spontán folyamatok túlsúlyra jutását.

A bürokráciaellenes forradalom [ Bársony (1981) 42. o.] fennhangon történő hirdethetősége már önmagában véve is újabb átfogó, az 1968-asnál radikálisabb reform előjelévé vált. A társadalmi reakció a koordinációs mechanizmusok gyenge és ellentmondásos hatására defenzív és sokszor torz volt. A funkcionális elkülönülés hiánya a szabályokat s így a szabálykövető magatartást is esetlegessé tette, bevetté vált a korrupció [ Bogár (1980) 43─44. o.]. Ez pedig rányomta a bélyegét az egy évtized múltán túlsúlyossá váló piacgazdaság kialakulására és működésére is.