KSZA

A nyugdíjreform a korosztályi elszámolás tükrében

GÁL RÓBERT IVÁN

SIMONOVITS ANDRÁS

TARCALI GÉZA

Tartalom

1. KOROSZTÁLYI ELSZÁMOLÁS
2. KOROSZTÁLYI ELSZÁMOLÁS A NYUGDÍJRENDSZERBEN
3. A KOROSZTÁLYI NYUGDÍJSZÁMLÁK VÁLTOZÁSAI AZ EGYES REFORMLÉPÉSEK HATÁSÁRA
4. A NYUGDÍJREFORM ELEMEINEK EGYÜTTES HATÁSA
IRODALOM
FÜGGELÉK

A magyar nyugdíjrendszer jövője a kilencvenes évek során került az érdeklődés homlokterébe. Több előrejelzés is készült [ Világbank (1994), Augusztinovics (1995), Pénzügyminisztérium (1996), Palacios–Rocha (1998), Benczúr (1999)], amelyek a népesség alakulására, a gazdaság növekedési ütemére, a foglalkoztatásra és különösen a nyugdíjrendszer intézményi változásaira vonatkozó feltevések alapján különböző lehetséges jövőképeket festettek [lásd még Simonovits (1998), Réti (2000), Bod (2000)].

Az alábbiakban – bár sok szót ejtünk majd a jövőről – olyan módszert mutatunk be, melynek célja nem az előrejelzés, hanem a jelen helyzetben rejlő feszültségek számszerűsítése. A módszer, a korosztályi elszámolás[48] (angolul: generational accounting ), amelyet kidolgozói, Alan J. Auerbach, Jagadeesh Gokhale és Laurence Kotlikoff a költségvetési hiány sokat kritizált, könnyen manipulálható mutatójának számítása helyett javasoltak, a jelenlegi újraelosztási rendszer előre látható hosszú távú következményeit is számításba veszi (például a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer implicit adósságát), amelyről a költségvetési hiány nem vesz tudomást. Tehát kalkulálunk a jövővel, de nem a jövőre vagyunk kíváncsiak – annyi váratlan dolog történhet –, hanem azt nézzük meg, hogy néhány egyszerű és realisztikus feltevés mellett a jelen milyen belső feszültségeket rejteget.

Ennek alapján a korosztályi elszámolás során évről évre előállított egyensúlytalansági mutatók idősora megmutathatja, hogy mely években történtek olyan változások – legyenek azok demográfiai vagy intézményi természetűek –, amelyek hosszú távú hatásai jelentősen megbolygatták az újraelosztási rendszer egyensúlyát. Ez lényeges előny a mindenkori aktuális hiány számításával szemben, hiszen számos intézkedés hatása rövid távon elenyésző, hosszú távon azonban jelentős.

A korosztályi elszámolás módszerének lényege, hogy a nettó adóterheket lebontja az egyes évfolyamokra, és ezt, az adott pillanatra jellemző tehereloszlást kivetíti a jövőbe. (A továbbiakban az évfolyam szinonimájaként használjuk a generáció, a kohorsz és a korosztály kifejezéseket is.) Néhány kiegészítő feltevés (a termelékenység növekedési ütemét és a diszkontláb alakulását illetően), valamint a népesség létszámára és korösszetételére vonatkozó előrejelzés birtokában a jövőbe kivetített jelenlegi nettó adóteher-eloszlásról megállapítható, hogy a jövőben születő korosztályokra mennyivel nagyobb (vagy kisebb) adóterhet ró ahhoz, hogy az úgynevezett intertemporális költségvetési korlát teljesüljön. Ez utóbbi nem más, mint egy nullaösszegkorlát, és azt mondja ki, hogy az esetleges jelenbeli túlköltekezésért valakinek, ha másnak nem, az utódoknak, fizetniük kell. Pontosabban megfogalmazva: a már élő és a jövőben megszületendő korosztályok jövőbeli nettó adója jelenértékének meg kell egyeznie a jelenlegi államadósság és a jövőbeli állami kiadások jelenértékével.

A nettó adók és az állami kiadások közötti különbségtétel forrása, hogy e verbálisan megfogalmazott egyenlet bal oldalán az egyénekre és így évfolyamokra lebontható nettó adótételek találhatók, például a személyi jövedelemadó, a társadalombiztosítási járulék vagy a nyugdíj, a jobb oldalon viszont az egyénre le nem bontható kiadások, mint a honvédelemre vagy a közbiztonságra fordított összegek.

A módszer leírása világossá teszi, hogy miben különbözik az előrejelzésre használt modellektől. A korosztályi számlák kiszámítása során gyakorlatilag mellőzzük a növekedés dinamikájával kapcsolatos empirikus ismereteinket, eltekintünk például annak lehetőségétől, hogy egy felzárkózó gazdaság – mint amilyen Magyarország is – esetében egy darabig magas, aztán közepes termelékenységnövekedést tételezzünk fel; hasonlóképp nem vesszük figyelembe a foglalkoztatás lehetséges alakulásával kapcsolatos különböző forgatókönyveket és még egy sor más megoldást, amit az elemzők előrejelzéseik realisztikusabbá tétele érdekében alkalmazni szoktak. Mindezt azért, hogy a jelenben már meglévő, rejtett vagy szembeötlő költségvetési feszültségek számszerűsítését szolgáló szám a lehető legkisebb mértékben függjön a kutatók által önkényesen megválasztott paraméterektől. Az egyetlen kivétel a népesség-előrejelzés; ez azonban csekély teret ad a kutatói döntéseknek. A népesség létszáma a közeli évtizedekre viszonylag megbízhatóan előre jelezhető; a 2050. év friss nyugdíjasai ma már iskolába járnak. Igaz, hosszabb távon még itt is egyre tágabb a valószínű értékeket tartalmazó sáv, egyre bizonytalanabb a becslés.

A korosztályi elszámolás eredménye a forintösszegek egy vektora, ahol a vektor egyes elemei megmutatják, hogy egy évfolyam még hátralévő élete során várható adóbefizetéseinek jelenértéke, illetve a számukra kifizetett járadékok jelenértéke között mekkora a különbség. A módszer előretekintő jellegéből következően az idősek egy ilyen számítás szerint nettó haszonélvezői, az aktívak pedig nettó befizetői a rendszernek.

Ez önmagában természetesen meddő eredmény. Három olyan megközelítés adódik azonban, amely a szóban forgó számsort az elemzés számára termékennyé teheti. Az első, ha nem csupán előretekintő, hanem visszatekintő számításokat is végzünk, tehát figyelembe vesszük a korábbi befizetéseket és juttatásokat is. Ilyen adatok birtokában a korosztályok közötti újraelosztást tudjuk mérni.[49] A másik mód a nemzetközi összehasonlítás. Ha azonos módszerrel különböző eloszlásgörbéket kapunk az egyes országokra, ez ismét csak informál minket a korosztályok közötti újraelosztásról.

Végül, ha a már élők közül az épp most születetteket hasonlítjuk össze a jövőben születőkkel (akiket viszont egységes korcsoportként kezelünk), akkor mérőszámot kapunk a rendszer belső egyensúlytalanságára vonatkozóan. A módszer szerint feltételezzük, hogy az adók és juttatások változtatása csak a jövendő generációkra vonatkozik, a már élők a jelenlegi nettó adóteher-eloszlás alapján adóznak. Következésképp, az egyensúlytalansági mérőszám azt mutatja, hogy a jövendő korosztályoknak mennyivel kell többet (vagy szerencsés esetben kevesebbet) fizetniük ugyanazokért a juttatásokért, illetve mennyivel kevesebb juttatással kell beérniük (vagy több juttatást kapnak) azonos adók mellett, mint azoknak, akik még az eredeti adó- és juttatásrendszerben születtek, és előttük áll az egész életpálya.



[47] A tanulmányt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Research Support Scheme (RSS No.: 1209/1999) támogatta. A számításokhoz szükséges népesség-előrejelzést a KSH Népességtudományi Intézetétől, a nyugdíjas társadalom 1 százalékos anonimizált mintáját az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságtól kaptuk. Az ehhez nyújtott segítségért, valamint a 2000. évre vonatkozó nyugdíjegyenleg elkészítéséhez kapott hasznos tanácsokért a szerzők köszönettel tartoznak Bedekovics Istvánnak, Borlódi Rudolfnak, Dabóczi Magdának, Éber Irénnek, Hablicsek Lászlónak, Marosi Györgynek, Mészáros Józsefnek, Réti Jánosnak és Toldi Miklósnak.

Gál Róbert Iván a Tárki programvezető kutatója (e-mail: gal@tarki.hu).

Simonovits András az MTA Közgazdasági Kutatóközpontjának tudományos tanácsadója (e-mail: simonov@econ.core.hu).

Tarcali Géza kutató, Bécs (e-mail: tarcali@euro.centre.org).

[48] Az első korosztályi elszámolást lásd Auerbach–Gokhale–Kotlikoff (1991 a ) írásában. A módszerrel kapcsolatos elméleti írásokat és nemzetközi összehasonlító eredményeket tartalmaz Auerbach–Kotlikoff–Leibfritz (1999) könyve. A módszertani kérdésekkel kapcsolatban lásd a www.generationalaccounting.com weblapot, valamint Cardarelli–Kotlikoff–Sefton (1999) tanulmányát.

[49] Visszatekintő korosztályi számlák eddig csak az Egyesült Államokra készültek [lásd Gokhale–Page–Sturrock (1998)].