KSZA

Viták a „terv” és a „piac” viszonyáról

Eltérően az ötvenes évek irodalmától, az 1968. évi reform előkészítési időszakában viszonylag kevés volt a nyilvános vita, de a reform kidolgozásával foglalkozó előkészítő és döntéshozó testületekben is a viták főleg gyakorlati és részkérdésekről folytak. Így látszik, a koncepcionális „nagy” kérdések eldöntését meggyorsította és viszonylag könnyűvé tette egyrészt a megelőző évtized igen gazdag és sokirányú hazai tapasztalata, másrészt a nemzetközi feltételek már említett kedvező alakulása.

Magáról a reformról szóló döntés két lépésben történt. Az MSZMP Központi Bizottságának 1964. decemberi ülése után alakult munkabizottságok 1965 nyaráig elvégezték az addigi helyzet kritikai vizsgálatát, és az értékeléseik alapján összeállított alapkoncepciót a Központi Bizottság 1965. november 18─20-i ülése emelte határozattá. [Lásd Az MSZMP Központi Bizottságának kiinduló... (1968).] Az akkor elfogadott kiinduló irányelvek lényegében eldöntötték a reform jellegét és irányát. A második lépés a részletes irányelvek kidolgozása volt, ez a munka 1966 tavaszán zárult le, s a végső döntést a Központi Bizottság 1966. május 25─27-i ülése hozta meg. Az 1968-ban életbe lépett reform koncepciója tehát már 1966 májusában öltött végső formát. (Ezért beszél a magyar szakirodalom nem 1968-as, hanem 1966-os koncepcióról.)

Noha nyilvános viták nem folytak a reform alapkoncepciójáról, alapvető jellegének az eldöntése távolról sem volt vitamentes a munkabizottságokban. A legfontosabb vitatott kérdés, amelyet már 1965 nyarán, a kiinduló irányelvek meghatározásakor eleve el kellett dönteni, az volt, hogy a magyar gazdaságirányítás megtartsa-e a tervgazdálkodás tervutasításos formáját (törekedve természetesen a központi tervmutatók számának csökkentésére, jobb összehangolására, a vállalati jogkör bővítésére és a minőségi-gazdaságossági mutatók teljesítéséhez fűződő vállalati és egyéni érdekeltség fokozására ─ tehát a legtöbb szocialista országban elhatározott, illetve javasolt reformokhoz hasonlóan járjon-e el), vagy indirekt gazdaságirányítási mechanizmust vezessen-e be.

Ebben a fő kérdésben éles nézeteltérés osztotta meg az előterjesztést összefoglalóan előkészítő ún. Mechanizmus Bizottság háromtagú titkárságát is. Olyannyira, hogy a kiinduló irányelvek tervezetének a népgazdasági tervezésről szóló fejezetére a titkárság két változatot készített el, amely a két koncepció kifejtését tartalmazta. A két variáns leglényegesebb eltérése abban foglalható össze, hogy a Nagy Tamás és Havas Péter által írt ún. első variáns a vállalatok irányításában a közvetlen állami utasításokat ─ s ezen belül különösen a tervutasításokat ─ kivételnek tekintette, a Morva Tamás által írt ún. második variáns viszont a tervutasításokat az irányítási rendszer lényegéhez tartozó, annak integráns részét alkotó elemnek tartotta, bár emellett a mutatószámok körét jelentősen szűkíteni kívánta, és nagyobb teret akart engedni az áru- és pénz- (azaz piaci) viszonyoknak, a vállalati érdekeltségen alapuló közgazdasági szabályozásnak.

Az első változat előterjesztői érvelésükben rámutattak a második koncepció belső ellentmondásosságára, tudniillik arra, hogy ha a piaci eszközökön alapuló közgazdasági szabályozás (amelynek fontosságát a második variáns is elismerte) hatásirányában egybeesik a társadalom érdekeivel, a népgazdasági terv fő célkitűzéseivel, akkor a kötelező mutatók előírása felesleges. Ha viszont a kettő között eltérés van ─ s nyilván erre az esetre vonatkoznék a csökkentett számú mutatók valamelyikének az előírása ─, akkor az a jól ismert helyzet állna elő, hogy mást kíván a központi tervutasítás, és mást diktál a vállalat érdeke. Azt, hogy miféle megoldásokban oldódik fel ez az ellentét, túlontúl jól ismert a tervutasításos rendszer működésének magyarországi és nemzetközi tapasztalataiból, s éppen ezeknek a károknak az elhárítását, a hatásfok javítását akarták szolgálni a tervbe vett reformok. Ezt az érvelést tette magáévá előbb a Mechanizmus Bizottság, majd később a Központi Bizottság novemberi ülése is, amikor a kiinduló irányelvek alapjául, azaz a magyar reform jellegét meghatározó koncepcióként lényegében az ún. első variánst fogadta el.

Nem érdektelen viszont ezen időszak egyetlen olyan publikus szakirodalmi terméke, amely már a magyar reform jellegének eldöntése után látott napvilágot, de a reform okairól, jellegéről, céljairól a hivatalostól markánsan eltérő álláspontot foglalt el. Sík Györgynek (1966), az Országos Tervhivatal főosztályvezetőjének nyomtatásban kifejtett nézetei azért érdemelnek figyelmet, mert hasonló álláspontok a későbbi években meglehetősen népszerűvé váltak több szocialista országban is. Sík György ugyanis nem tagadta a tervutasításos gazdaságirányítás addigi gyakorlatának bajait, fogyatékosságait, és egészében egyetértett átfogó reformjának a szükségességével is. De a hiányosságok okát ő végső soron a központi tervezés által használt tervszámítási eljárások fejletlenségében vagy kidolgozatlanságában, megfelelő matematikai apparátusának és számítástechnikai bázisának a hiányában látta. Amíg tehát a központi döntéshozatal módszertana és számítástechnikai megalapozása nem üti meg a kívánatos mértéket, a központilag megbízhatóan el nem dönthető feladatok megoldását célszerű a gazdasági ösztönzőkre hagyatkozva a vállalatokra bízni, megengedve ezáltal egy bizonyos szférában az értéktörvény termelésszabályozó szerepének (azaz a piacnak) az érvényesülését is. Minthogy azonban ─ a szerző szerint ─ a tudomány már megtalálta a központi döntéshozatal matematikai eljárásait, vagy legalábbis rohamosan közeledik e feladat megoldásához, a reform kidolgozásakor sokak által javasolt decentralizálás, a vállalati önállóság növelése visszafelé tett lépésnek bizonyulhat. A reform tehát „a szocialista gazdaság irányításában... egy nélkülözhetetlen és látszólagos visszalépés, amely képes megalapozni a gyorsabb gazdasági fejlődést, de a tervezés ─ a döntések ─ tudományának a fejlődése a még hatékonyabb, a centralizált döntések irányába mutat ”. (408. o.) S mivel Sík szerint „bizonyított” a programozási és optimalizálási eljárások ez irányú gyors fejlődése, a népgazdaság fejlesztési kérdéseiben ez a „látszólagos” visszalépés „igazivá” válhat. „Ezért (vagyis a tudomány fejlődése okából, nem pedig ideológiai szempontokból, mint ezt az ötvenes években mondták ─ Sz. L. ) a leghatározottabban ellent kell állni az ösztönösséget kibontakoztató, a vállalati döntések mindennél jobb voltát hangsúlyozó..., mégoly »népszerű« álláspontoknak, javaslatoknak.” (414. o.)

Felesleges belebocsátkoznunk annak taglalásába, miért utópisztikus az az elképzelés, hogy a szocialista népgazdaság racionális működését egy szuperkapacitású komputer automatikus vezérletével szinte tökéletesen meg lehetne oldani. Elegendő utalnunk azokra az érvekre, amelyeket Szabó Kálmán─ Mandel Miklós (1966) hoztak fel Sík koncepcióját bírálva. A két szerző rámutatott a technokratikus elképzelés fő bajára, arra, hogy nem számol azzal: a termelésben különböző helyet elfoglaló emberek gazdasági érdekei eltérnek egymástól, ezek összehangolására pedig a tervgazdaságban nem a központilag kiadott közvetlen utasítások, hanem az áru- és pénzviszonyok közvetett szabályozása az alkalmasabb. A szerzők hangsúlyozták a gazdasági döntéshozatal három szükségszerűen létező ─ makroökonómiai, vállalati és egyéni ─ szintjét, és rámutattak arra, hogy a döntéshozatalnak alsóbb szintekről felsőbb szintekre való helyezése nemhogy felesleges, hanem bizonyíthatóan hatékonyságrontó, veszteséggel jár.

A Szabó─Mandel-tanulmány érdeme, hogy miközben a vállalati önállóság bővítése mellett álltak ki, elméleti érvelésükben azt bizonyították, mennyire káros, a reform céljainak ellentmondó az újratermelés egységes folyamatának olyasfajta kettészakítása, amely az egyszerű újratermelést a vállalati hatáskörbe utalja, de a bővített újratermelésről (a beruházásokról, fejlesztésről) hozott döntéseket a gazdaságirányítási hierarchia felsőbb szintjein koncentrálja. (Mint tudjuk, az 1950-es évek elképzeléseihez hasonlóan, az 1968-as reform megvalósítása is ezt az utat járta.)

Ám a két szerző sem tisztázta egyértelműen, pontosabban megkerülte azt a kérdést, hogy milyen legyen a makro- és a mikrodöntések egymáshoz való viszonya. Miközben ugyanis a szerzők leszögezték, hogy „a makroökonómiai összefüggésekre irányuló központi akarat ─ a népgazdasági terv ─ érvényre juttatásának módszere semmiképpen sem lehet a vállalatokra lebontott egyedi tervutasítás”, azt is hangsúlyozták, hogy „sem az egyszerű, sem a bővített újratermelés területén nem szabad a vállalatok gazdálkodását ─ és a vállalatok közötti áru─pénz kapcsolatokat ─ kívül engedni a központi szabályozás hatókörén”. (288─289. o.) Összefoglaló megállapításuk pedig: „A tervgazdaság olyan szabályozási rendszerére van tehát szükség, amely... összhangot teremt a népgazdasági és vállalati struktúraváltozások irányai, arányai között.” (291. o.) Ebből nem derült ki világosan: vajon a központi döntések tervutasításos „lebontásáról” való lemondás és a közvetett szabályozókkal való helyettesítésük csak a központi tervdöntések rugalmasabb és ezért hatékonyabb megvalósításának módját jelenti-e, vagy megváltozik magának a központi döntéshozatalnak (tervnek) a szerepe, funkciója, tartalma, a népgazdasági optimum kialakításának módszere, azaz a „terv” és a „piac” viszonya is?

Ezt a kérdést a reformmal kapcsolatban egyedülálló világossággal Csikós-Nagy Béla (1966) fogalmazta meg. Mint írta, a tervutasításos rendszer azon a hipotézisen nyugodott, hogy „a terv minden részletet felölelő szabályozó, a tervszerűséget a központilag kiszámítható népgazdasági optimum és az erre épülő tervutasításos mechanizmus jelenti” (399. o.). A tervszerűség ilyen koncepciója a piacot szükséges rossznak tekintette, amelyet csak a lakossági áruforgalom szférájában tűrt meg (átmeneti jelleggel). A gazdasági mechanizmus reformjáról való vita kezdetben Magyarországon (s ehhez a kezdethez az ötvenes évek időszakát sorolhatjuk) ─ mint ezt Csikós-Nagy helyesen hangsúlyozta ─ azt kívánta bizonyítani, hogy a népgazdasági terv teljesítését alapvetően gazdasági eszközök igénybevételével, tervutasítások nélkül is lehet biztosítani. A hatvanas évek közepére nálunk ez a vita pozitíven dőlt el. De az általánosan elfogadott közvetett szabályozás koncepciója is abból a hipotézisből indult ki, hogy objektíve létezik egy központilag kiszámítható népgazdasági optimum, amelyet akkor lehet realizálni, ha a vállalatok a jól megállapított gazdasági szabályozók hatására, nekik megfelelően cselekszenek. „Ez a koncepció a piacot lényegében a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekinti, és ezért alapjaiban megmarad a terv és a piac hagyományos értelmezésénél. Előre lehet látni ─ írta Csikós-Nagy ─, hogy ha a gazdasági reform e koncepció szerint valósul meg, rendszerré kell tenni az operatív állami beavatkozást. Teljesen bizonyos ugyanis, hogy a gazdasági szabályozó eszközök hatására a vállalatok nem cselekedhetnek teljesen úgy, ahogyan ezt a terv (különösen pedig annak számítási anyaga) központilag feltételezi.” (400. o.)[21]

S Csikós-Nagy megadta a terv és piac viszonyának másfajta értelmezését, amely tulajdonképpen az egész megvalósítandó reformnak is egy másfajta koncepcióját jelentette: „a népgazdasági optimum ... a központi terv szabályozása alapján, de a tényleges piaci folyamatok végeredményeként alakul ki objektíve. Teljes egészében lehetséges tehát, hogy amikor a vállalatok reagálnak a gazdasági szabályozó eszközökre, nem produkálják minden részletében a népgazdasági tervet. Ezt egyébként a tervutasításos mechanizmusban sem teszik. A tervet tehát a tervgazdaság mindkét konkrét rendszerében időről időre felül kell vizsgálni. A lényeges különbség azonban az, hogy az új gazdasági mechanizmusban feltételezhető, hogy amikor a piac a központi elképzelések irányában működve visszahat a tervre, ezzel lényegében a népgazdasági optimum felé tereli a gazdasági folyamatokat.” (uo.) A terv és piac viszonyában e szerint a második koncepció szerint tehát a piac nemcsak a népgazdasági optimum teljesülésének, hanem meghatározásának is az elengedhetetlen eleme.

Vajon a terv és piac viszonyának Csikós-Nagy Béla vázolta kétféle koncepciója közül végül is melyiket tekinthetjük az 1968-as mechanizmusreform alapjának?

Ha a reform 1966 májusában elfogadott irányelveinek szövegéből[22] indulunk ki, az a következtetés kínálkozik, hogy a reform kidolgozásakor ezt a kérdést nyitva hagyták; legalábbis a szövegben olyan megfogalmazásokat találhatunk, amelyek a tervutasítások nélküli tervgazdálkodás mindkét fajta értelmezését egyaránt megengedik.

Ha viszont az 1968. évi reform után kialakult gazdasági mechanizmus működésének történetéből indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyakorlatban az első koncepció valósult meg. A tervutasítások rendszerét ugyanis a gazdasági szabályozó eszközök roppant kiterjedésű rendszere helyettesítette, amely ténylegesen képes volt biztosítani a népgazdasági tervek teljesítését, de a piaci viszonyok közvetett módszerekkel való szabályozása a központi gazdaságirányító szervek rendszeres és operatív beavatkozásával is párosult.

Teljesült tehát Csikós-Nagy előrejelzése arról, hogy ha a piacot a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekintik, akkor az operatív állami beavatkozás rendszerré válik? Igen is, meg nem is. Egyfelől a bonyolult és szövevényes szabályozó rendszer léte ─ amelyet ráadásul sűrűn (rendszeresen és soron kívül is) felülvizsgáltak és változtattak, s amelyet az irányító szervek formális és informális operatív beavatkozásának különféle csatornái egészítettek ki ─, úgy tűnik, az igenlő válaszra jogosít fel. Másfelől azonban a piacot nálunk semmiképpen sem lehetett csupán a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekinteni, afféle cinkelt kártyapaklinak a mindent előre elrendező kártyabűvész kezében. (Emlékezzünk Varga István találó hasonlatára még 1957-ből!). Már csak azért sem, mert a hagyományos értelemben tételesen részletezett népgazdasági tervet Magyarországon a központi tervező szervek már nem is készítettek; az állam széles körű és közvetlen beavatkozását a vállalatok tevékenységébe más okok indokolták, s ezeknek rendszerint nem is volt közük az eredeti központi tervelőirányzatok teljesítéséhez. Mindenesetre ez arra is feljogosít, hogy Csikós-Nagy jövendölését nemlegesen is megválaszolhassuk.



[21] Kovács János Mátyás (1992) mai liberális alapállásából tör pálcát a megelőző négy évtized reformer közgazdászai felett. Abban marasztalja el őket, hogy a tervet „ steril (politikailag semleges) intézménynek” (313. o.) fogták fel. Szerinte „a közgazdasági elmélet szintjén ezeket a fogalmakat a legjobb esetben is csak szimmetrikusan ábrázolták. Jól ismert, hogy kezdetben a tervszerűség felsőbbrendűsége, vagyis a »jó« terv javára való aszimmetria a reformista körökben vitán felül állt... A nyolcvanas években a reformerek kezdték elfogadni azt a nézetet, hogy a »jó terv« és a »jó piac« között egyfajta absztrakt szimmetria van. A reform-közgazdaságtan uralkodó diskurzusában mellőzték azt a gondolatot, hogy a tervet és a piacot nem lehet egyenlővé tenni egy elképzelt egyenletben, például azért, mert a szovjet típusú gazdaságokban a terv »fertőzőbb« a piacnál: a tervezés cseppje egy hordónyi piacot tehet tönkre.” (314. o.) Kovács figyelmét ─ irigylésre méltó szakirodalmi tájékozottsága ellenére is ─ úgy látszik, elkerülte Csikós-Nagynak ez a még 1966-ban kifejtett álláspontja. De meglehet, hogy a magyarázat másutt keresendő: egyszerűen nem illett volna bele a merészen szárnyaló általánosításába.

[22] Vö. Az MSZMP KB irányelvei ... (1968).