A társadalmi tagsághoz olyan közrendszerek (állami rendszerek) szükségesek, amelyek gyakorlatilag mindenkit elérnek, és a szükségleteket elfogadható szinten elégítik ki. A „megfelelő” (adekvát) szint [ Veit-Wilson (1998)] a társadalomban fennálló szabályok szerinti civilizált élet követelményeinek felel meg, és kiszámítható biztonságot nyújt. Az egyelvű tranzakciók ritkán teszik lehetővé azt, hogy a rendszer mindenkit elérjen, illetve ritkán biztosítják a megfelelő színvonalat és biztonságot.

– A jótékonyság aligha foghatja át a többséget. Személyközi kapcsolatokat feltételez, vagy legalábbis rövid függőségi láncokat – s ez csak elszigetelt eseménysor lehet a sűrű és bonyolult társadalmakban. Minthogy önkéntes cselekedetről van szó, a törvény nem erőszakolhatja ki, hogy minden rászoruló adományban részesüljön. A makroszinten intézményesülő szociális segély elvben minden rászorulót elérhet, de ez technikailag szinte lehetetlen. Ami a megfelelő szintet illeti, a személyes jótékonykodás esetén az adakozó dönt az adomány nagyságáról. Az adomány többnyire nem a rászoruló szükségleteiből indul ki. Az egyoldalú és alig befolyásolható döntés a jótékonysági kapcsolatban szükségképpen esetlegességet jelent. A közsegélyezés színvonala ritkán éri el a megfelelő szintet. A segélyezés mögött mindig meghúzódik a „kevésbé választhatóság” elve, amely azt fejezi ki, hogy a „szegénygondozásban részesülő helyzete sose lehet jobb, mint a legszerényebb viszonyok között élő munkásember helyzete” [ Forbáth (1908)]. A diszkrecionális elemek sok bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot visznek a segélyezésbe.

– A reciprocitás lehetséges hatóköre a jótékonyságéhoz nagyjából hasonló, hiszen ugyanúgy személyközi kapcsolatokról vagy rövid kapcsolatláncokról van szó. A színvonal nem határozható meg általános érvénnyel, de a viszontszolgálatra nagy biztonsággal lehet számítani.

– Az önszabályozó piac elvben mindenkit elérhet. Gyakorlatilag azonban sokan kirekesztődhetnek a piacról. A leggyakoribb ok természetesen a szegénység, a vásárlóerő hiánya. A forrásokhoz való hozzájutás gátja (és ezzel a vásárlóerő-hiány forrása) sokszor a munkaerőpiac egyensúlytalansága, azaz a munkahiány. Ugyanakkor a piaci szerződésekben nem szempont a források megfelelő szintje (innen a dolgozó szegények), és a bizonytalanság szerves része a piaci működésnek. Kizárhatnak továbbá a piacról személyes okok (mozgásképtelenség), területi okok (közlekedési lehetőség hiánya) [ Atkinson (1998)], és a piac természetétől voltaképpen idegen politikai-ideológiai okok is (például ha cigányt nem engednek be a boltba).

– A társadalmi tagság joga elvileg és definíciószerűen mindenkit átfog, és jogilag garantált, azaz biztonságos. Színvonala viszont – bár a rendelkezésre álló forrásoktól is függ – alapvetően politikai kérdés, s ez a biztonságot is befolyásolja.

Valamennyi egyelvű tranzakciónak vannak korlátai. Így például erősíthetik a szubsztantív egyenlőtlenségeket (adakozás és piac); szűk kört érintenek (adakozás és reciprocitás); a színvonal kérdéses (szinte minden esetben); a legitimáció megkérdőjelezhető (piac, állampolgári jogok); a biztonságos hozzájutás pedig gyakran nem garantálható.