KSZA

3. 2. Az első egységes nyugdíjtörvény

1951. évi 30. sz. törvényerejű rendelet minden munkaviszonyban álló dolgozó és hozzátartozója számára azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátásokat. Noha a háború előtti nyugdíjrendszertől elhatárolódott, a kapcsolatot megteremtette vele, de a nyugdíj összegében csak az 1945 után szerzett szolgálati időt honorálta.

E törvény mondta ki először a 10 szolgálati év követelményét (8 volt), ötéves megszakítás esetén a jogosultság elvesztését, valamint a férfiak 60, a nők 55 éves korhatárát (előtte a nőké megegyezett a férfiakéval). A korhatárdilemmát kettős korhatárral oldotta fel: fenntartotta az alacsonyabbat, de aki később ment nyugdíjba, több járadékot kapott. Visszahozta a törzsnyugdíjat [alacsonyabb korhatár esetén az (utolsó 12 havi) kereset 15 százaléka, majd évi 3 százalékkal emelkedve, magasabb korhatár esetén a kereset 30 százaléka]. A szolgálati idő után járó kiegészítés mértékét (de csak az 1945 utáni évekre) évi 2 százalékban állapították meg. A maximális nyugdíjat a kereset felében rögzítették.

Átalakult a rokkantsági és balesetbiztosítási rendszer. A hármas fokozat, valamint az életkor szerinti szolgálati idő követelménye ekkor született meg (1947-ben üzemi balesetnél már alkalmaztak fokozatokat). Nem változott az összjárulék mértéke, a nyugdíj- és baleset járulékot összevonták (4 százalék), a munkavállalói 1 százalékot pedig kereseti adónak nevezték el.